Szülők TársSzövetsége

A szüleink által – legtöbbször tudattalanul – okozott sebeken gondolkodtam, azok gyógyulásában segítek a terápiás és tréneri munkámban. Mindeközben magam is szülő vagyok és látom, élem mindkét oldalt. Jobban mondva mindhármat:) Meg is világítom mire gondolok…

Egyszer ugye nekem is vannak szüleim, akik valamilyen módon hatottak rám és a fejlődésemre. Tudva, hogy a lehető legjobbat tették mindig és készakarva nem okoztak fájdalmat nekem, mégis rengeteg szülősebem keletkezett. Megannyi módszerrel jó ideje gyógyítom is ezen sebeket :).

Másodszor kialakult bennem az ő szülői modelljük alapján a belső szülő kép, belső anya és belső apa képe. A belső anya és apa nem azonos a valódi szülőkkel. Belső képekről van szó, méghozzá olyanról, ami bennem alakult ki az ő hatásukra a saját értelmezéseim szerint. Ezért lehetséges az, hogy valakinek úgymond minden külső megítélés szerint jó anyja volt, belül mégis rosszul érzi magát, mert például nem a megfelelő módon és időben fejezték ki iránta a szeretet. Szeretve is lehet az ember szeretethiányos 🙂 Amikor belső gyermek gyógyításokat végzünk – és a legtöbb terápiás folyamat döntően erre a gyerekkorunkban kialakult belső lényre irányul – akkor a vélt és valós sérelmeket és sebeket gyógyítjuk meg magunkban. Mindeközben dolgozhatunk a belső anya és apa képen is, hiszen őt mi alakítottuk ki, teljességgel rajtunk múlik, hogy hogyan és milyenné formáljuk át.

Harmadszor pedig már magam is szülő vagyok, tehát a cselekedeteimmel, szavaimmal, teljes lényemmel alakítom a gyermekem belső anyaképét és hatok az ő belső gyermekére. Közben pedig a saját belső gyermekem konfliktusba kerül a belső anyaképemmel, aki szigorúan nevel és követel, “én jobban tudom, hogy mi lesz a jó neked” elv alapján. A bennem létrejött konfliktust elnézve a fejemmel igyekszek jól nevelni, a szívemmel pedig a létező összes módon szeretni. Ha a belső gyermekemre hallgatok, akkor elnézőbb anya leszek, több visszajelzést, elfogadó és megengedő légkört teremtek és hagyom a saját gyermekemet önmagának lenni! Ha a belső anyaképemre gondolok, akkor attól félek, hogy nem lesz-e elkényeztetve, önálló lesz-e, meg fog-e felelni az elvárásoknak, meg fogja-e tudni magát védeni stb. Jönnek a parák…azok a parák, amiktől engem egyszer olyannyira féltett az édesanyám (az én megélésem szerint :).

Mindehhez csatlakozik férjem belső szülő csapata és belső gyermeke. Nem vagyunk kevesen ebben a játékban 🙂 és mindenki hat egymásra a legkülönbözőbb módon, a legfájóbb saját szülő-sebeket takargatva-védve.

Mindezen mintázatok kialakítják azt, hogy én milyen vagyok mint szülő és hogyan vagyok jelen a gyermekem mellett, hogyan vagyok jelen a szülőségben a férjemmel 🙂

…és itt jön be a szülők szövetsége…

…merthogy mindezen hármas tagozódás a férjemben is jelen van. Benne is hatnak saját szülei, a saját belső anya és apaképei, saját belső gyermeke. No meg én is hatással vagyok rá…ahogy ő is az én szülőképemre. Ha jól megnézzük komoly kis csapat dolgozik a fiunk nevelésén…jobban mondva azon, ahogy valamilyen módon dűlőre jussanak, hogy milyen irányelveket kövessen a “kétkapitányos  szülői team”.  Egész egyszerűen muszáj egyfajta szövetséget kössünk egymással és megállapodásra jutnunk a hogyan és miként terén. De ennél sokkal fontosabb az, hogy önmagunkkal szövetségre lépjünk, mert a gyerek azt tanulja, azt csinálja, amit lát…és nem azt, amit mondanak neki. Egyszóval teljességgel mintakövető.

Tehát az önmagamban élő anya és apakép, a belső gyermekemmel szép családi szövetségben egyesült, ez már jó. Remélem a férjem belső szülei és belső gyermeke is egyre jobban van egymással. Feltételezve, hogy mindkettőnknek van egy szövetséges társ kapitánya, aki a belső rendet képviseli nincs más dolgunk mint egyeztetni és két kapitányos módon előrehaladni.

De  ki látott már olyat, hogy két kapitány van egy hajón?

…azt hiszem élő hajót még nem láthattunk ilyet, mert nagy valószínűséggel elsüllyedt míg a két kapitány vitatkozott, hogy mit tegyenek. A család ellenben mégis olyan mint egy hajó, méghozzá különleges hajó, mert két kapitányra van szüksége. Két olyan kapitányra, aki a saját matrózait (belső anyaképek, apaképek, gyermekek:) irányítja és közösen döntenek a hajó sorsáról, az útirányról és a fenntartási feladatok végzéséről. Egyszóval megosztásban vannak és közös teher viselésben a családfenntartásban :)…és viharban nagyon is össze tudnak dolgozni, ha kell meg tudnak osztozni a kapitányságon, ezáltal van lehetőség a pihenésre úgy, hogy a hajó mégis irányban marad és a sebességet is tartani tudja:)

A legnagyobb kihívással pont az jár, hogy a két kapitány ne egymást irányítsa, hanem a saját belső matrózairól gondoskodjon és akarjon egymással szövetségben egy irányba hajózni. Ezt csakis szövetségben lehet és tudatos szülői magatartással, felelősségvállalással és együtt-teremtéssel. Tudva, hogy a szülői szövetség nem ér véget akkor sem, ha a két szülő egyébként párkapcsolati szempontból különválik. A házasság végével nem ér és nem is érhet véget a szülői szerepvállalás felelőssége! A gyermeknek tartozik mindkét fél együtt és külön is azzal, hogy megteszi a legtöbbet, ami tőle telhet.

Szép kis feladat…

Mindehhez azt hiszem, a belső szülőképek és gyermek gyógyításán túl szükséges a megértés, elfogadás, és a legodaadóbb és a legalázatosabb szeretet önmagunk, a társunk és a gyermekünk iránt: “hagyni a másiknak megélni az életet, úgy, ahogy akkor és ott képes rá, ahogy akkor és ott szeretné, és ezáltal meghagyni számára a saját maga útját, az azzal járó megtapasztalásokat”. Ezt röviden úgy szoktam mondani, hogy a szövetség azt jelenti, hogy kölcsönösen felelősséget vállalunk azért, hogy saját magunk és a gyermekünk a lehető leginkább önmaga maradhasson. Ezért nem vagyok híve a metszegetésnek, a szigorú korlátozásoknak, büntetéseknek, megtorlásoknak, megalázásoknak, veréseknek, szeretettel való manipulációknak, külső elvárásrendszerekbe való belenyomorításnak. Sokkal inkább gondolom azt, hogy a tudatos szülővé válás a lehető legjobb út.

Tudatos szülő?

A tudatos szülőség számomra azt jelenti, hogy jelen vagyok a saját életemben, a bennem zajló “matrózharcban” kapitányként irányítok és a belső ellenerőket teremtő erővé alakítom a békéltetés után. Azaz a személyiség részeimet ismerem, meghallgatom és azok együttműködésére törekedve belső harmóniát alakítok ki. A belső harmónia megadja az alapot a külső harmónia megteremtésére is. Ez egyfajta belső nyugvópontot ad a számomra, innen pedig egyértelmű, hogy bármit tesz a gyermekem és bármit teszek én a gyerekemnek tudnia, éreznie kell, hogy szerethető, szeretett és minden rendben van vele.

Szeretlek, mert vagy!

Tudnia és éreznie kell, hogy a szeretettsége nem függ semmilyen külső körülménytől vagy teljesítménytől. Nem függ attól, hogy éppen megette-e a főzeléket, elpakolt-e maga után, megírta-e a háziját vagy éppenséggel becsapta előttem a szobája ajtaját. Tudnia és éreznie kell, hogy szeretem, mert VAN! Tudnia és éreznie kell, hogy akármit csinálok, mondok és akármit lát az arcomon, az hozzám tartozik, az én világomban született és hogy bármit lát rajtam szeretem őt. Ehhez nagyon fontos már pici kortól az érzelmek kifejezése és ha kell magyarázata. Minden érzelem…tehát, ha boldog vagyok, ha szomorú vagyok, ha ideges vagy mérges vagyok…az elfogadható és helye van bennem. Az érzelmek és a gondolatok, a vágyak kifejezése rendben van és elfogadott mindkettőnk részéről.

A tudatos szülő legfontosabb dolga, hogy biztos hátország legyen, megtartó erő és menedék, ahová vissza lehet térni és töltekezni lehet, ha arra van szükség. A hátország nem irányít, inkább hátteret ad és muníciót mindahhoz, amit a gyerek el szeretne érni, amit fel akar fedezni a világban. A szülő kiindulópont és megingathatatlan nyugvópont. Tetszik maga a szó is: szülő 🙂 Az életet adó kiindulópont vagyunk – mi ketten, ahonnan elindul egy lélek az önmegismerés és tökéletesedés felé. A saját útját járja onnantól, hogy rajtunk keresztül (anyák) megérkezett ebbe a világba. A világba hívtuk és szültük őt…együtt, apa és anya. Tetszik, hogy a szülő szavunkat használhatjuk az apára és az anyára is. Tükrözi az egyenrangú és egyaránt fontos szerepünket, nekünk kettőnknek, akik társak vagyunk a szülőségben.

Túlélőképesség – életrevalóság – boldogulás

A tudatos szülő számára a gyereknevelése legfontosabb alapelve az önmegmaradás-elve, azaz, hogy minden eszközével segíti, hogy gyermeke a legteljesebb önmaga lehessen és azt a fejlődése során egyre jobban élhesse. Az önmegmaradását segíteni kell és hagyni, sokszor pedig védeni a külvilággal szemben. Ez mind a szülő óvó, védő, tápláló és megtartó funkcióihoz kötődik. Az állandó beavatkozás és megváltoztatási törekvés helyett a megfigyelés és a példamutatás kell legyen a legfőbb irányvonalunk.

Nyilván van egy keretrendszer (társadalmi elvárásoknak hívjuk őket :), amiben élünk és ennek vannak (elvileg) közmegegyezésen alapuló szabályai, melyekhez szükséges bizonyos fokú alkalmazkodás a részemről és a gyermekem részéről is. Ez a túlélés alap képessége. Ezzel együtt szerintem azt kell tanítanunk nekünk szülőknek, hogy hogyan tud a gyermekünk a fennálló rendszeren belül boldog lenni, önmaga maradni és a “játékszabályok” betartása mellett jól érezni magát a bőrében és az életében. Ez az életrevalóság készsége. Ezért azt gondolom, hogy a túlélő képesség mellett az életrevalóságot is tanítanunk kell. Azaz azt, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek között hogyan érezheted jól magad, hogyan élvezheted az életet és hogyan tudsz előre jutni a legteljesebb önmagaddá válás irányában. Ez így együtt elvisz oda, hogy képessé tegyük a gyermekeinket a “boldogulásra” anyagi – érzelmi, mentális és spirituális értelemben egyaránt. Boldognak tudni lenni nem azért, mert lemondunk a számunkra fontos dolgokról és beletörődünk a kialakult szűk-ségekbe…Hanem boldognak lenni a számunkra fontos dolgok megélése által, hagyni magukat élvezni az életet, élni az élet adta lehetőségekkel és bő-ségekkel.

Ahhoz egy ember boldog lehessen szüksége van arra, hogy tudja ki ő és hol húzódnak az énhatárai. A gyerekek csak úgy tanulhatják meg, hol húzódnak  a határaik, ha szüleiktől egyértelmű határokat láttak és kaptak. A határok lényegében megmutatják, hogy kinek mi a családon belüli szerepe és ki miért tartozik felelősséggel. A felelősségvállalást pedig már gyerek korban fontos megélniük. Így válhatnak felelősségteljes (önmagukért és a környezetükért) felnőttekké. Így válhatnak sikeres felnőttekké 🙂

Azt hiszem nagyon is jól van az, hogy a gyermeknek legalább két segítője, két hátországot biztosító szülője van mindehhez! Optimális esetben két szövetségese, akik önmagukkal és egymással is szövetségben állnak:) Szövetségben pedig képesek bölcs és szeretetteljes távolságtartásban, örök éberségben és megingathatatlan megtartó erőben jelen lenni a gyermekük életében. A szülői szerepre szövetséget kötött tudatos lelkek pedig tudják, hogy a szülőség felbecsülhetetlen ajándék az univerzumtól és a kiváltság mellé feladatok és örömök is járnak szép számmal.

A szülők voltaképpen jelmezes lélektestvéreink, akik segítőink a világba érkezésünkkor, a helyünk megtalálásában és elvezetnek bennünket a felnőtté válásig – fizikai, lelki és spirituális értelemben is. Ők azok, akik oly nagy mértékben könnyítik jelenlétükkel a világba érkezésünket és a fejlődésünket és gyakran ők azok is, akik a leggörbébb tükröt tartják elénk. Ők azok, akik felveszik azokat a maszkokat és eljátsszák azokat a szerepeket, amelyeket a legkevésbé tolerálunk, ezzel “kényszerítve” bennünket árnyoldalaink integrálására. Sokszor nehéz szerep az övék…és sokszor maradunk hálátlanok irántuk. De mindig eljön a pillanat, amikor igazán elkezdjük látni őket és értékelni mindazt a lélekcsiszolást, amivel a gyémántunkból briliáns lesz:)

***

Nekem sokat segítettek szülői utamon, ezért jó szívvel ajánlom őket:

Gary Chapman: Gyerekekre hangolva

Henry Cloud és John Townsend: Gyerekhatárok

Bruno Bettelheim: Elég Jó szülő

Share This:

About Nikoletta

Pozsgai Nikoletta Katalin, női önmegvalósítás specialista. Karrier-és életvezetési tanácsadóként, kineziológusként segítem elsősorban azokat a nőket, akik számára fontos a személyes önkiteljesedésük, a női értékek és a női lét csodáinak tudatosítása. Hivatásom célja, hogy a nők saját, generációs és kollektív mintázataik fájdalmait átalakítsák, a hitükbe és a szív bölcsességébe visszatérve a nőiségük virágát kibontva harmóniát hozhassanak a világba.